Egyre inkább olyan világban élünk, amiben a hangsúly a látszaton van. Lássák az emberek, hogy mennyit dolgozok, milyen nagy házat vettem, irigykedjenek, hogy milyen szép gyermekeim vannak. Aztán, ha mindez ki van pipálva, akkor minden rendben. Hogy közben belül mi történik, az már mellékes. Az ünnep közeledésével, a karácsonyi versek másik húrt próbálnak megpendíteni bennünk, ami nem a külsőségről, a pénzről, a tetszeni akarásról szól, hanem a lélek hangjáról.
Írnak a percnyi megállásokról, az apró csodák meglátásáról, a lélek halk suttogásáról és nemcsak a saját lelkem hangjáról, hanem a másik emberéről is, amiről talán eddig nem is tudtam, pedig pont hozzám szólt. Írnak arról a nagy csodáról is, ami értelmet ad mindennek, aminek köszönhetően nem a látszat a fontos és a perdöntő, hanem az, ami legbelül van. Talán jó lenne megállni egy kicsit, letenni a tollat, seprűt, fakanalat vagy bármilyen más munkaeszközt, ami a kezünkben van és hagyni, hogy a karácsonyi versek megpendítsék azt a másik húrt.